(Forrás: Spirago: Felnőttek katekizmusa, 3. rész, 132–133.oldal)

1. A lelki áldozás abban áll, hogy élénk vágyat keltünk magunkban az Oltáriszentségben való részesülés iránt.

Egy éhhalálra ítélt embernek szabad volt ugyan gyónnia, de nem volt szabad áldoznia. Ekkor az Oltáriszentség előtt térdre hullott és ezt mondá: “Uram Jézus, te itt a kenyér színe alatt jelen vagy. Lelkem eped utánad. Azonban valóságban nem vehetlek magamhoz. Jöjj hát láthatatlan módon hozzám. Hiszen te mindenható vagy és megteheted ez” (Spirago Példatár): 1663. sz.)

Tégy te is így, és akkor lelkileg áldoztál. Nem nehéz lelkileg áldozni; elégséges egy pillanatra magunkba szállani és magunkat a tabernákulum elé képzelve ezt mondani: Uram Jézus, jöjj szívembe!

2. Ajánlatos lelki áldozást végezni a szentmise alatt, ha valósággal nem áldozunk és pedig a pap áldozásakor, továbbá az Oltáriszentség látogatása alkalmával.

Az első keresztények mindennap áldoztak. Aki nem járulhat mindennap a szent áldozáshoz, legalább lelki áldozást végezzen. Sőt a nap minden órájában lehet lelkileg áldozni; mennél gyakrabban annál jobb. Ehhez nem szükséges sem éhgyomorral maradni, sem a lelkiatya engedélyét kikérni.

3. A lelki áldozásban hasonló kegyelmeket nyerünk, mint a valóságos szent áldozásban.

A valóságos áldozás hasonlít az aranyhoz, a lelki áldozás pedig az ezüsthöz. Krisztus Urunk földön jártában nemcsak azokat gyógyította meg, akik hozzája járultak, hanem a távollevőket is, akik nagyon vágytak utána; pl. a százados szolgáját. Még ma is így jár el. Akik a mennyei kenyér után vágyakoznak, eleven hitük miatt annak gyümölcseiben és hasznaiban részesülnek (Trienti zsinat 13, 8). – A lelki áldozás a legjobb előkészület a valóságos szentáldozásra. Krisztus Urunk csak azután jött a világra, miután az egész világon általános lett a Messiás után való vágyakozás. Éppen azért szívesen száll a lélekbe, amely nagyon vágyik utána.